Van mégis vigaszod, lesajnált
szegény költője Hunniának,
mikor fejedre gyűl a bánat,
mikor kutyával egy gödörben
temetkeznél el, hogy ne lásd
magad körül a pusztulást,
ne lásd bús arcod a tükörben
és gyászos sorsát Hunniának
sorsod tükrében. Várak állnak,
az élet él. Biztasd magad,
hogy összerogynod nem szabad,
mert nem vagy magadé.
Magamnak mondom: vedd eszedbe,
mikor kétségek látogatnak,
hogy szíved és agyad a tál,
melyből az égő gondolatnak
illatos ámbrafüstje száll;
ami röghözragadt fajodban
égretörő: te küldöd égnek,
tüzedben őstüzei égnek
és nem szabad, hogy összeroppanj,
mert nem vagy magadé.
S mikor már túlnagy undort érzesz
és ellenállhatatlan ingert,
hogy egy-két túlmagas cilindert
szarvakról és szamárfülekről
leüssél és megmagyarázzad,
hogy illő volna több alázat,
mikor költőkről szó esik,
mert költőknek köszönhetik
a szót, amelynek magolói,
vakság és némaság alóli
feloldozásukat – dühödben
így szólnál, de eszedbe döbben
a küldetésed és a sorsod
s hogy nem szabad magad dühéből,
magad céljáért hadakoznod,
mert nem vagy magadé.
Ez vigaszod, türtőztetőd,
hited és egyetlen reményed,
tudnod kell, hogy te vagy az ország,
az élet, az erő, a lényeg.
És bárhogy tépik és tapossák,
nem fog elveszni Magyarország,
aminthogy eddig sem veszett el,
mert itt vagy és te vagy az ország,
a szavaiddal, a tüzeddel,
a szikráiddal Magyarország.
