az éji csendben odafenn!...
S megannyi puszta sír hallgat
a temetőben idelenn.
Komor kőtömbök és fejfák -
némelyik szép, drága márvány:
Mind csupa megkövült könnycsepp
gyászosan, mereven állván.
Akik egykor köztünk éltek,
most vésett nevek és számok:
Elporladt emlékek, testek;
kialudt szívek és lángok.
Isten keze által ők is
e földi porból születtek,
S mi magunk is azzá leszünk,
ha majd egyszer eltemetnek...
Sokan csak most eszmélnek rá:
tisztelni kellett volna Őt!
S csak most érzik elveszettnek
a nem Vele töltött időt!
"Istenem! Mit nem adnék, ha
most ideülhetne mellém!
Ha újra csak vele lennék,
s gyöngéden átölelhetném..."
Mereven és szavak nélkül
Szólunk néma emlékéhez;
Ezüst könny gyűlik szemünkben,
S mind lehull majd sírkövéhez...
Verőfényes már az égbolt:
fentről néznek a csillagok,
De az Értük felgyúlt lángok
fénye mégis szebben ragyog!
A rideg sírok kövein
áthat a gyertyák melege,
S feléleszti hamvaikat
a családok szeretete!...
Ki fontos neked, öleld át -
hadd érezze szereteted!
S ha már nem lesz rá alkalmad,
bánhatod, hogy nem tetted meg!
Most tegyél jót másokkal, hogy
mindig szeretetben élhess:
S egyszer Érted is lobogjon
tengernyi gyertya és mécses!
